Hogy is mondjam, ez az év a légirégészetnek sem igazán kedvezett. Persze nem csak ez az oka, hogy nem írtam sokáig, de várni kellett az érdekességekre is. Nos, ismét itt a tél, itt a hó, illetve nem mindenhol, úgyhogy egy repülés több lehetőséggel is kecsegtet…
Alig vártam, hogy végre lehulljon a hó, és persze jöjjön hozzá a szép napos idő is. Decemberben ez valahogy nem jellemző kishazánkban, így évről-évre földre kényszerülve várakoztam. Mondanom sem kell, többnyire vagy hó volt, vagy szép idő, de a kettő együtt ritkán (sajnos a telek további részében is).
Idén érdekesebb volt a helyzet: már-már imádkoztam, hogy a Rajka-Esztergom Duna szakaszon legyen „együttállás”, mert a Danube-Limes program egyes helyszíneiről létfontosságú fotókra volt/van szükségünk! És akkor jött az izgalmas lehetőség… a déli területeken csak hideg, északon hó is van… és egy napra derült időt mondtak! Ment a telefonálás, tervezgetés… és sikerült! Végre megadatott a lehetőség, hogy télen felderítsük a kívánt területet.
A módszer már ismert, szerencsére itthon és Erdélyben is gyakorolhattam már a fogásokat. Ilyenkor az egyenletes hótakaróban jelentkező apró szintkülönbségeket, árkokat-sáncokat, stb. kell keresni, melyet az alacsonyan járó nap súrlófénye, helyesebben az általa vetett árnyék rajzol ki. Azokon a részeken, ahol még kevesebb a téli áldás, esély van rá, hogy a délies kitettségű részekről leolvad, a hidegebb északias oldalakon megmarad a hótakaró. Így szép kontrasztos lelőhelyképek készülhetnek (ahogy Erdélyben készült is ilyen felvétel a Szilas-tető őrtornyáról).
Van azonban még egy lehetőség, amit inkább a késő őszi periódus esetében tart számon a kutatás. A módszer lényege a talaj-menti fagyban rejlik. A történet a szokásos: eltérő vízháztartás és talajszerkezet… de az eredmény más. Itt is a növény, történetesen az ősszel elvetett, és épphogy kikandikáló gabona segít elsősorban. Éjjel szépen kifagy a dér a növényeken, reggel pedig a napsugarak felolvasztják. De nem egyenletesen, és ezen van a hangsúly! Egyes részeken, pontosan a régészeti jelenségeknél (és természetesen más talajalakító műveletek esetében is) az időbeli eltolódást ki lehet használni, és megfigyelést végezni.
Mindent figyelembe véve, talán ez a legnehezebben azonosítható jelenség a légirégészetben. Megfelelő időjárási körülmények kellenek kialakulásához, valamint a repüléshez is (sokszor sajnos egybeesik a reggeli köddel). Szükségünk van a növények segítségére, de legalábbis a talaj karakteres különbségére (mondjuk épületomladék kőanyaga, stb.). Végül pedig jó tudni, hogy esetenként csupán néhány percünk van, hogy a régészeti nyom felett is felolvadjon a dér, és homogénné váljon a tábla.
December lévén nem ezért indultam, hanem a hóban fellelhető lelőhelyek után. Reméltem, hogy a lombhullató erdőkön átlátva azonosíthatók lesznek azok a római kori őrtornyok, árkok, melyek nyáron nem láthatók a levegőből, terepen pedig nehezen követhetők. Még mielőtt felértünk volna a célterületre, legnagyobb örömömre sikerült egy, a fagy által kirajzolt lelőhelyet lencsevégre kapni. Ebben az esetben a régészeti nyomok felett előbb olvadt fel a dér, de ez esetünkben lényegtelen, hiszen az a fontos, hogy a körárkok (minden bizonnyal temetkezéshez tartoznak) kirajzolódtak.
Hazafelé ismét reménykedtem. Egész nap alig változott a hőmérséklet, esélyét láttam a hómentes területeken újabb fagy nyomok azonosításának. Sajnos viszonylag későn, sötétedés előtt érkeztünk ilyen helyre, úgyhogy egyetlen lelőhely fényképezése után fel kellett hagyni a munkával, és sietni haza a repülőtérre. Az idő is kezdett elromlani, de szerencsésen a Mecsek gerince és a felhőalap között átsuhanva, még szürkületben besiklottunk a reptérre.
A két kép ugyanazt a lelőhelyet ábrázolja téli-fagy, illetve tavaszi-növény megfigyelési lehetőségekkel
