A Pécsi Légirégészeti Téka szempontjából két konferencia emelhető ki az őszi palettából, az EAA és az AARG találkozói. Hágában külön szekciót kapott a légirégészet és a világörökség kapcsolata, míg Bukarestben a hazai módszereken, tapasztalaton alapuló erdélyi kutatásról beszéltünk.
Hágában „Légirégészet a római határvédelmi rendszer magyarországi szakaszának kutatásában” címmel tartottam előadást. A „ripa Pannonica” kutatása évszázadokra nyúlik vissza, légirégészeti térképezése – a szocialista rendszer gyanakvó természetéből adódóan (meg persze a repülés feltalálása okán is) – azonban kissé más utat járt be. Először a ’70-es években lehetett az archív katonai/polgári légi felvételeket kiásni a raktárakból, majd lassan a repülések is megindulhattak. Az igazi áttörést a ’90-es évek hozták. A politikai rendszer átalakulása, és a párhuzamos technikai fejlődés (számítástechnika, műholdas navigáció) nagy lehetőséget teremtett. A kutatás élén külföldi légirégészek (Otto Braasch, René Goguey) álltak, akik elősegítették a hazai régészek felzárkózását.
A határvédelmi rendszer szisztematikus kutatására azonban csak a 21. században került sor. A Culture 2000, majd a folyamatban levő Danube-Limes programok során elegendő repülési lehetőségünk van a lelőhelyek felderítésére, állapotuk követésére. Az eredmények önmagukért beszélnek. Az új lelőhelyek azonosítása, illetve a régi helyszínek pontosítása légirégészeti módszerekkel hatalmas segítséget jelent a terepi munka során.
Célunk a ripa Pannonica világörökségi nevezése. A munka során vált nyilvánvalóvá számunkra, hogy ebben az esetben különbséget kell tenni egy lelőhely régészeti azonosítása, és a lelőhely világörökségi nevezéshez való azonosítása között. Nem elegendő ugyanis „azonosítani” egy helyszínt, a lelőhelynek a római határvédelmi rendszerhez kell tartoznia. Katonai objektumok, vagy a limes szerves részét képező polgári létesítmények jöhetnek szóba. Természetesen római kori lelőhelyekről beszélünk, s ezt leletekkel, vagy megfelelő párhuzamokkal kell bizonyítanunk. Végül pedig pontosan le kell határolni a lelőhelyeket, melyhez legjobb, ha a szerkezetét is ismerjük.
Itt lép a porondra a légirégészet. A levegőből megfigyelhetjük a lelőhelyek méretét és szerkezetét, ezek alapján pedig funkciójukra is következtethetünk. Fotogrammetriai módszerekkel térképre illeszthetjük a képeket, a látható nyomokat térinformatikai rendszerben kezelhetjük, és magunkkal vihetjük a terepbejárások során is. A terepi méréseknél tenyérszámítógépet (PDA) és GPS-t használunk, így könnyebben meglelhetjük a helyszíneket, s ezek alapján gyűjthetjük a leleteket is.
Amint látható, a légirégészet elengedhetetlen egy széles körű régészeti kutatás során, sőt a világörökségi nevezés kritériumait ismerve is nagy segítséget jelent. A tényleges hatékonyságáról azonban még nem beszéltünk. Az igazság az, hogy én is csak az előadásra készülve néztem ennek utána. Mint kiderült, a nevezendő helyszínek jelentős részéről a légi felvételek nyújtják azt a szükséges plusz információt, ami nélkül nehéz helyzetben lennénk. Számokban kifejezve, a kutatási lehetőségek függvényében ez 30-75 % közötti arányt jelent, vagyis esetenként a nevezendő lelőhelyek 75%-a légirégészeti adatok hiányában a „levegőben lógna”.
Az erdélyi kutatásról nem szeretnék sok szót ejteni, hiszen legutóbbi írásomban megjelentek eredményeink. Inkább csak arra térnék ki, hogy a jövőben mit tervezünk. A dáciai határvédelem hipotetikus képe, és a valóság – szerencsére – nem esik egybe. Van min gondolkodni. Első körben szeretnénk választ kapni a megfigyelt őrtornyok, avagy még inkább kiserődök funkciójára. Mivel nem a feltételezett limes-vonalba esnek, így szerepüket jobban meg kell vizsgálni. Ha pedig lehetőségünk lesz repülésre, igyekszünk még többet megtudni környezetükről, illetve igyekszünk újakat találni.
