A fázósabbakat már a cím elolvasásakor is a hideg rázza, én csak a repülő ablakának kinyitását halogatom. Hiszen a tél – szerencsére – nem szögezi földhöz a légirégészt, csak a megfelelő alkalom kivárására kényszeríti. Várni már ősszel, hogy lehulljanak a lombok, várni, hogy a Nap egyre alacsonyabban járjon, és várni, hogy lehulljon a hó. Aztán persze reménykedni, hogy mindezek együttállásakor a felszállásra is lehetőség nyílik…
A téli időszak más dimenzióba röpíti a kutatót. A táj színtelen, a sejtelmes pársásság (vagy a kristálytiszta égbolt) és az alacsony napállás hatására pedig kicsit csendesebbé, bensőségesebbé válik a megfigyelés. Mintha egy pillanatképet kapnánk a vidékről, mintha semmi sem mozdulna körülöttünk.
Módszertani szempontból két segítőre számítunk: a kisebb eltéréseket elfedő hótakaróra, és a domborzati különbségeket jelző árnyékra. Nélkülük, de főként a súrlófény nélkül nem is érdemes felszállnunk.
A fény-árnyék hatás kihasználása gyakorlatilag a légirégészet hőskorába visz minket, hiszen az első eredményeket is ennek köszönhették a kutatók. Így nem is véletlen, hogy a kezdeti szárnypróbálgatások után főként azokról a területekről jöhettek az eredmények, ahol ezzel a módszerrel kutattak a régészeti nyomok után. A Közel-Keleten folyó munkáknál természetesen nem a hó, hanem egy hasonló homogenizáló tulajdonsággal rendelkező anyag, a homok hatását használhatták ki. A légirégészet módszertanának fejlődésével a fény-árnyék hatás szerepe nem csökkent, sőt, sikerült egy egész évszakot kizárólagosan sajátjává tenni.
A téli súrlófény segítségét olyan esetekben használhatjuk, mikor a régészeti nyomokból még megmaradt valami. Ez a „valami” lehet pozitív, vagy negatív domborzati eltérés, egyszerűbben kiemelkedés, vagy bemélyedés. Mielőtt elhamarkodottan közbevágnánk, hogy „dehát ezt bármikor észrevehetjük”, érdemes elgondolkodni a megfigyelési módon és a hó szerepén.
A felszín egyenetlenségeit valóban észrevehetjük (esetleg a felszínen járva is), hiszen az árnyék, főleg a súrlófény keltette árnyék kontrasztosan mutathatja azt szinte bármikor. A nyomokra mégis nehéz rálelni, hiszen a talaj és a rajta levő növényzet, gaz, lehullott lomb, stb. eltérő színei megcsalják szemünket. A kisebb árnyékos területeket könnyen összekeverhetjük a fentebb leírt jelenségekkel, így átsiklunk a tényleges látnivalón. Ha mindezt hó borítja (ahogy a korábbi kutatásoknál a homok), a színbeli eltéréseket a homogén fehér váltja fel. Szemünk ekkor csak a fény-árnyék jeleket veszi észre, melyek között ott rejtőznek a régészeti jelenségek is.
Másik előnye a téli kutatásnak, hogy a lombhullató erdőkkel borított területeken átlátunk a lombkoronán, belátunk az erdő alá. A megfelelő alkalmat kihasználva így megtalálhatjuk az erdők mélyén rejtőző régészeti lelőhelyeket is.
A téli kutatások elsődleges célpontjai a lineáris nyomok (árkok, töltések), különböző kiemelkedések (halomsírok) és erődítések nyomai (földvárak, történeti nyomok: lövészgödrök, stb.). A hó egyenletes fedésében, a lombkorona hiányát kihasználva hosszan követhetővé válnak ezek a jelenségek, vagy fekvésüket lehet kiválóan megfigyelni. Halomsírmezők esetében a már korábbról ismerteket is érdemes felkeresni, hiszen a terepen azonosított halmokon túl kisebbeket (melyek elkerülték figyelmünket) is felfedezhetünk. Ugyanez érvényes a földvárak, és más erődítések esetében is, hiszen ilyenkor korábban nem látott, vagy nehezen értelmezhető részeket figyelhetünk, érthetünk meg. Az „egyszerűsített” tájkép jó alkalmat teremt a térkép-szerű értelmezéshez, ugyanakkor a térképre illesztést megnehezíti a kapcsolópontok hiánya.
A légirégészet e módszertani lehetőségét technikai eszközökkel ma már lehet helyettesíteni. A LiDAR, avagy légi-lézerszkennelés segítségével az eredmény közel azonosnak tekinthető. A letapogatás eredményeként egy négyzetméterről közel szász magassági adatot gyűjthetünk, mely nagyobb terület esetén ugyanúgy kiemeli a domborzati eltérések szabályszerűségét. Mellette szól, hogy nagyjából
